Ez a szólás a két világháború közötti időszakból maradt fenn, Torockószentgyörgy lakossága által ma is ismert és használt.

Falunkban akkoriban nagy volt a szegénység és Bába Pista (Kerekes István, édesanyja bábaasszony volt), sok gyermekes család egyik sarja, azon idők divatirányzata szerint, mezítláb, rongyos, a kosztól fekete ruhában tengette hétköznapi életét. Házuk egy szobából és a pitvarból állott, annyira szegények voltak, hogy nem volt a háznál csak egy pár bakancs, egy pár bürgely csizma és egy templomi condra, ami ünnepinek számított, ezeket is az első világháborúban elesett nagyapjuktól örökölték. Téli időben a népes család, kicsitől nagyig, egyetlen pár bakancsukat használva, rendre járt ki az udvarra folyó és egyéb ehhez hasonló ügyeiket intézni és a templomba is felváltva jártak, a csizmát és a condrát felöltve, előbb az apa, majd ezután a soron következő idősebb fiúgyermekek. Így jött el az ideje Bába Pistának is az egyik Karácsony második napján. Falunkban istentisztelet előtt, amíg harangoznak, a férfiak a templom előtt gyülekeznek, majd a harangozás végeztével együtt mennek be a templomba. Így volt ez akkor is. Nagy volt bizony a sovány legénynek a csizma (meséli az egyik öreg bácsi), a condra alját, amiből kezei sem látszottak ki, maga után húzta a térdig érő hóban. Minél többen nézték, annál büszkébben lépett. Karácsony második napja volt, az emberek István névnapot is ünnepeltek.

Így maradt fenn ez a szólás. Napjainkban akkor használjuk amikor valaki az alkalomhoz képest túlöltözött vagy akkor amikor valaki rá nem jellemző módon szép ruhákba öltözik.