Laji (Gál Lajos) erősen finnyás és étvágytalan ember volt. Rendszerint beletúrt az ételbe s otthagyta. Arról sajnos nincs pontos információ, hogy a kedves felesége (Máris) milyen viszonyban állt a sütés-főzés művészetével, de arról bizonyosan tudunk, hogy olykor nyomatékosan kérte férjét a megfőzött étel elfogyasztására. Gyakran említette élete párjának a "Nyald ki Laji, kár kimosni!" mondatot utalva arra, hogy a maradék elöntése, kidobása is pazarlásnak számít.

Laji bá

Ida nénitől sikerült megtudakolni, hogy Lajos családja Szélyes Márton (Emre János Márton) jobb oldali szomszédja volt. Régina nénitől kapott képen feltűnik az utólag sokat emlegetett mondás legendás alanya, Lajos.

Körülbelül a I. világháború után járunk. A faluban óriási szegénység volt ebben az időben, nehezen lehetett hozzájutni a mindennapi betevőhöz. Sokan akasztották nyakukba tarisznyájukat, hagyták el a települést máshol keresve boldogulást. Ebben a nehéz időben kezdték a falu lakói használni ezt a szólást. A hangzatossága sokat segített az elterjedésében. Mondanivalója akkortájt igazából szinte parancsként hatott: minden morzsát meg kell becsülni.

Nagy család volt az övék. Nyolc gyermek kuporodott az asztal köré, ha eljött annak az ideje. S biza nem mindig lakhatott jól a család minden tagja. Az öregek mondják azt is, hogy azért nem evett rendesen Laji, mert a gyermekeinek hagyott szinte minden falatot. Valóságosabbnak tűnik ez a megközelítés, némileg átformálja a szólás mókás mivoltát.

A szólást a múlt rendszerben is előszeretettel használták, de már kevésbé hordozott olyan jelentéseket, amelyek utalnának a szegénységre, megélhetési problémákra - a bétai öregek szerint. "Aki dolgozott, annak volt mit egyék" - hangzik az érvelés.

Mostanság már kacarászva kerül használatba a Laji által díszesített mondás. A fiatalok nem igazán vevők (nem kápásak) a "régi" dolgok megtanulására, az öregeknek pedig halványodik az emlékezete. De ha mégis felharsan a "Nyald ki Laji, kár kimosni!", az azért van, hogy ne legyünk válogatósak.