-Békesség Istentől, Tiszteletes úr, bizonyára láttad az aktuális „webvidékes” feladatot, amely szerint azzal kell megzavarnunk valakinek a boldogságát, hogy riportot készítünk vele a boldogságról. Arra gondoltunk, hogy Téged kérnénk fel riportalanynak…

-Szeretettel köszöntelek, valóban olvastam a feladatot, valahogy úgy hangozhatott a kérdés, hogy „mi teszi Önt boldoggá?” –ugye?

-Igen. A kérdés tehát adott, hadd kérdezzem most már úgy, ahogy a mindennapi életben is társalgunk, azaz tegező formában: kedves Tiszteletes úr, mi tesz téged boldoggá?

-Nos, a kérdést akár egy mondatban is megválaszolhatom, de gondolom, hogy egy öt-hat perces riporthoz egy kicsit árnyalnom kellene a tematikát. Az egy mondatos válasz valahogy így hangzik: az tesz boldoggá, ha harmóniában tudom magamat Istennel és embertársaimmal. Amennyiben viszont árnyalni akarnánk a témát, először azt kellene megválaszolnunk, hogy mit értünk ez alatt a kifejezés alatt, hogy „boldogság”. Ez egy állandó-, vagy csak időnként megjelenő életérzés? Továbbá: mivel alapvetően egy vallásos fickó vagyok, ezért nyilván magasabb szempontokat is meg kell említenem. E nélkül ugyanis csak a fizetésnapra és a családom szerető mosolyára tudnék utalni. Legfeljebb, ha gazdálkodnék, akkor a bő termés és a sokat fialó disznó jöhetne szóba boldogság-forrásként. Ezeken kívül kérdésként vetődhet fel az is, hogy ki meri azt mondani magáról, hogy boldog, ebben a gazdasági és erkölcsi mélységben, amelyben vagyunk?

-Jó, akkor vegyük a kérdéseket az általad felvetett sorrendben! Meg tudod-e határozni, hogy mi a boldogság?

-Ha boldogság alatt egy tartós, sőt vég nélküli állapotot értünk, akkor ez mindenképpen egy „beérkezettségi”, vagy „megérkezettségi” állapottal-, ugyanakkor egy gyógyult állapottal azonosítható. A „salus” szó egyszerre fejezi ki mindkét jelentést: meggyógyulva megérkezni, azaz: üdvözülni.

-Ezek szerint maradéktalan és tartós boldogságról csak az üdvözültek esetében beszélhetünk, a földi embernek nincs erre esélye?

-De igen, amennyiben van üdvbizonyossága. Ez azt jelenti, hogy valaki bizonyos abban, hogy Krisztusért az Atya őt is a kegyelmébe fogadta. Ez nem önhittség, mert nem a saját érdemére tekint az ilyen ember, hanem Krisztuséra. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ilyen ember állandóan boldognak látszik. Én is sokszor kiáltom, hogy „állítsátok meg a Földet, ki akarok szállni!” Az ember ugyanis időnként belefárad a saját esendőségével és a mások butaságával vívott harcba. Nem is beszélve a megélhetési küzdelemről, de hát ez ismerős történet mindannyiunknak. Ilyenkor a keresztyén ember Krisztusra tekint, akinek sokkal több jutott ezekből a megpróbáltatásokból, s mindezt ártatlanul kellett elszenvednie.

-Össze tudnád-e foglalni, hogy e földi, minden napi életben melyek azok a pillanatok, amelyek a boldogság érzetét keltik a számodra?

-Itt is árnyalhatom úgy a kérdést, hogy a hivatásomban és a magánéletemben…

-Lelkészeknél ez sok tekintetben fedi egymást, sőt időnként ütközik is…

-Így van. Az embernek folyamatosan az az érzése, hogy egyik területen sem tud tökéletesen helyt állni. E két területet nem kell egymás ellen kijátszani, de ha mégis döntenem kell, akkor első a család. Aki családot vállal, annak elsősorban a családi kötelességeivel kell elszámolnia a végső ítéletkor.

-Nos, tehát, mely pillanatok azok, amelyekben boldognak érzed magad?

-A hivatás területén mindenképpen azok, amikor az emberek megértenek valamit az isteni üzenetből, vagy akár a hétköznapi feladatok, teendők terén. Ritka pillanatok ezek, s ha már Jézus idejében is ritka volt a lényegi megértés, akkor most, az utolsó időkben még inkább az.

-És a magánéletben?

-A magánéletben is szerénynek kell lenni. Ha egészséges a család, és van mit az asztalra tenni, már boldogsággal tölt el. A hitvestárs és a gyerekek mosolya ezt csak tetézi.

-Tehát az embernek be kell érnie apró boldogság-pillanatokkal, és nem is kívánhat többet?

-De kívánhat, sőt törekednie is kell a jobbra. Viszont, aki látja a mai világ helyzetét, és az emberek erkölcsi nívóját, az tudja, hogy túl sok jót nem várhat e földi élettől. Másfelől viszont élhet azzal a boldog bizonyossággal, hogy a legfőbb jót, a Krisztussal való közösséget már megkapta (ha kérte).

-Ha mégis lenne egy lehetőség, hogy többet akarjunk a földi igények terén, akkor mi az, ami fokozná a boldogság-érzetedet?

-Ha egy kicsit kevesebb lenne az önzés, az önhittség és a rosszindulat az emberekben, akkor már szinte a mennyben érezném magam. Először persze azon kell munkálkodnom, hogy saját magamban is megöldököljem ezen rossz tulajdonságokat.

-Legyen ez a végszó, Tiszteletes úr, köszönöm a beszélgetést.

-Én is köszönöm a lehetőséget.

Réka, veled is szeretnék riportot készíteni arról, hogy számodra mi a boldogság. Meg tudnád ezt fogalmazni?

-Nehéz kérdés, mert a boldogság nagyon elvont fogalom, de erről a szóról először az jut eszembe, hogy játék. Vagyis, ha úgy tudok a mindennapokra gondolni, mint egy izgalmas, meglepetésekkel, nevetéssel teli játékra.

-Mondj egy példát arra, hogy mi tesz boldoggá, vagy mit értesz a játék alatt.

-Egy egyszerű napot mesélnék el, amilyenből nálunk kb. 365 van egy évben:

Anyák napja volt

Természetesen könnybe lábadt a szemem – s ahogy elnéztem, nem voltam egyedül – amikor immár két fiam ajándékozott meg a templomban egy-egy csodálatos anyák-napi verssel és egy-egy csokor virággal. A világon legcsodálatosabb az, hogy anya lehetek – gondoltam magamban…

Aztán kifelé a templomból, fokozatosan – mert így szoktat bennünket az Isten apránként a hétköznapokhoz – foszladoznak a rózsaszínű felhők. A fiaim már a kerítés tetején mászkálnak hófehér ingecskéjükben és elegáns, mellesleg egyetlen ünneplő nadrágjukban. „Másszatok le azonnal!” – szólok erélyesen, de mosolygok közben, mert visszaemlékszem, hogy az iskolából annakidején én is verekedéstől, vagy kerítésmászástól szakadt zsebekkel, kócos megtépázott hajjal, nem egyszer pocsolyában megáztatott nadrágfenékkel, esetleg a táskámat szánkónak használva, szalonképesnek nem mondható állapotban kerültem haza… A gyermek csak gyermek! Természetesen szófogadás közben Radakund fiam a térdén landol, Adorjánnak pedig fennakad a fél pulóvere a kerítésen.

Otthon, végre házi ruhában, kezdődik a játék. Apa második szolgálatára indul a szórványfaluba, én az ebédet készítem elő, három gyermek békésen játszik, a negyedik pihegve alszik – csodálatos a béke és kiegyensúlyozottság – csak nem tart sokáig. A fiúk valamin hajba kapnak, repülnek a fakockák, Adorján feje már púposodik, Bendegúz visít, Ajándok szopizni szeretne és nincs kedve kivárni a kakitlanítást, s mire fél órán belül visszaáll a természet hirtelen megbomlott rendje, odaég a rántás, elfogy a húslevesről a lé és megérkezik a fáradt családfő, nagyot szippantva a konyhai levegőbe, hátha megérzi kifinomult orrával, mi lesz a vasárnapi ünnepi ebéd.

Hát ez lenne az anyák napja?!

Megesszük a finom műlevest – csak ezt sikerült sietve összedobni, meg a sajtos laskát, és ágyba dugjuk a bandát – így ketten már könnyebben elbánunk velük – s miközben már három alszik, a pici pedig békésen szopizik, elmerengek azon, hogy mit is jelent anyának lenni…

Talán ez is Játék?! Ezerarcú, égbe emelő, és a legmélyebb poklokat átjáró könnyed és ólomnehéz játék. A játszani akarás első édes – hányingerkeltő – jele: a terhesség, a testemet csiklandozó magzatmozgás, a simogatást váró, anyakéz-kereső rugdalózás: az áldott állapot, a világra készülődés: a várandósság –ez is csodálatos anyanyelvünk játéka – a fájdalomtól és örömtől egyszerre feltörő anyahang és gyermeksírás ölelkezése… itt kezdődik ez a csodálatos játék.

És játék a megismerés. Az anyamellen mosolyra ránduló gyermekarc, a nyakamba kapaszkodó kis teremtés, aki csak az én szagomban lelhet menedéket az idegen világ elől. S bár szavakat nem mond, de érzem minden csontomban és inamban a kérését, fájdalmát, bennem sajog a láza, és ha elégedetten szuszog karjaimban, tejszaga kielégíti minden vágyam.

De e csodás játéknak része a dac is, a „nemakarom”, az „utállak”, a „csakazértsem” – amit csak akkor érthetek meg, ha belemegyek ebbe a játékba, ha társasjátékká lesz számomra és érthető a kerítésmászás, űrutazás összetolt székeken, hajózás a megvetett ágyon, pocsolyában-fetrengés, macskanyúzás és gilisztapréselés rejtélyes volta. És játék a sarokban-állás, a bokafogás (amit úgy játszanak, hogy a gyermek lehúzza alsótestén levő összes rongydarabot, ami például egy fáramászás, kerítésugrás után még rajta maradt, megfogja két kezével a letolt nadrágtól megvastagodott bokáját, és így kell kitalálnia, hogy melyik az a hangszer, amelynek hangjához leginkább hasonlít a pucér gyermekfenék és a felnőtt-kéz találkozása által létrejött hang), az ordítozás (amit finoman hangfelemelésnek szoktunk nevezni), és a szemvillanás, amiből a gyermek rögtön érzi, hogy ha azonnal abba nem hagyja azt a tevékenységét, amit az utóbbi 5-10-20-30 percben csinált, akkor a falhozvagdosás következik, amit valószínű nem szeretne kipróbálni.

Hát nem különös ez a játék? Sokszor a magasba emel, máskor úgy érzed tehetetlen vagy és egyáltalán nem megfelelő erre a feladatra. Túl sok a szabály, az elvárás, és nem tudsz felemelkedni a szabályok fölé, hogy szabad lehess, hogy szerethesd gyermeked úgy, ahogy valóban szeretnéd…

Ajándok teleszívta magát a világ legédesebb nedűjével és elaludt. Ajándok lett a neve, mert kétszer született. Ez is a játék része: a gyermekeim nem az enyémek. Az Istentől kaptam őket „Ajándék”-ba, talán többször is. De a balesetünk óta még világosabbá vált számomra, hogy a játék fonala Istennél van. Reám bízta őket – nem azért, mert én méltó lennék rá, vagy mert olyan kitűnő anya lennék, hanem azért, mert Ő így látta jónak - , de vissza is veheti őket, amikor akarja. Ajándék az élet minden mozzanata, ajándék az anyaság, minden csodás és kínzó, felhőtlen és borús percével együtt, az Úr csodás ajándéka. Ez emel a szabályok fölé, ettől lesz teljes a játék: szabad vagyok, szabadon szerethetem gyermekeimet és szabad még haragudnom is rájuk…

A fiúk ébredeznek, a mosogatás még sehol, a szoba, ha akarna, sem tudna elszaladni a rendetlenségtől, de a szemükben látom a csillogást: „édesanya, mit csinálunk ma délután?” – Ismét kezdődhet a játék.

-Köszönöm a történetet, úgy látom, valóban megtalálod a mindennapok nehézségeiben is a boldogság forrását.

Az interjú Németh Ferenc és Németh Réka lelkészházaspárral készült.