A kiírás kulcsmondatában rejlő immanens ellentét már eleve adomára, anekdotára predestinálja a bejegyzést. Ennek tudatában indultunk el gyűjteni, és többek között két olyan történetet kaphattunk mikrofonvégre, amelyek eleget tesznek a feltételnek, és így méltón oszthatjuk meg ezeket a Webvidék olvasóközönségével. Két történek, de egy tanulság, melyet találóbban nem is fogalmazhatott volna meg Esterházy Péter a Harmonia Caelestis kezdőmondatában.

*

A gazdasági (TSZ) állatok takarmányszükségletének kielégítéséhez Hétfaluban is silókukoricát használtak. Négyfaluban két szecskázó volt, az egyik Hosszúfaluban, a másik Türkösben.

Történt egyszer, hogy a megyei pártvezetőség meglátogatta Négyfalut. Mint a falusi gazdálkodás példája, a két TSZ sem maradhatott ki a látnivalók közül. Nem is volt semmivel sem probléma, csak a türkösi szecskázó évek óta nem működött, néhol már rozsdafoltok is díszítették, bizonyítva, hogy a dukkófestékes, fényes kommunizmus sem tud ellenállni az idő vasfogának.

– Nos, mi legyen? – tette fel a kérdést a TSZ elnök a hirtelen jött látogatás hírének hallatán.

– Megoldom én a problémát! – ajánlkozott János bácsi, a TSZ ütött-kopott Bucegi teherautójának sofőrje.

A tervet jól kigondolta. Míg a pártbizottság a hosszúfalusi kollektív meglátogatása után az Electroprecizia gyárban időzött, szépen megrakta kamionját a hosszúfalusi szecskázó által frissen összetört silókukoricával, s a szépen felcsúcsosított takarmánnyal behúzott a türkösi szecskázó alá.

De idő sem volt már megcsodálni, hogy milyen fényesen teljesített a rozsdás szecskázó, a TSZ kapuján már be is fordultak a pártbizottság autói. Mindenki János bácsit ünnepelte, s a TSZ elnök bonuszként odasúgta az öregnek:

– Nagyszerű, jutalomként maga mutathatja be a silót a párttitkárnak!

Szövegelt is János bácsi rendesen, minden tudását beleadta, a bukaresti egyetem professzora sem magyarázta volna jobban el a silózás technológiáját, még az ellesett szakkifejezéseket is a helyén használta.

Hanem nagy bajba került János bácsi, mikor azt mondta a párttitkár:

– Nagyszerű elvtárs, de mennyi is volt a kukoricatermés hektáronként?

János bácsi valami nagyot akart mondani, hogy mindenki büszke lehessen, de nem igazán volt otthon a számok birodalmában, s Türkösön már évek óta nem is termeltek kukoricát.

– Ezer! – lódított az öreg büszkén, de a párttitkárnak lehervadt a mosoly az arcáról:

– Hogyhogy ezer, elvtárs, mikor Hosszúfalu is hatezret jelentett!

„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” – gondolta János bácsi, de aztán kivágta magát:

– Jó, jó, pártitkár elvtárs, de mi kisebb falu vagyunk, mint Hosszúfalu, mi nem hektáron mérjük a kukoricát, hanem csak áron!

*

1948-ban a nagy államosítási hullám elérte Zajzont is. A Monarchia egyik legkedveltebb, híres fürdőhelysége már megkopott pompával fogadta a bizottságot, és a helybéliek igyekeztek menteni a még menthetőt, tudatosan össze-vissza kevervén a telekkönyvi számokat, hivatalos iratokat, tulajdonleveleket.

Ilyen körülmények között érkezett meg az államosító bizottság az evangélikus lelkészi lakba is, ahol a nagy tét az egyház tulajdonában lévő impozáns kultúrház államosítása volt.

Hogy mi történt, mi nem, azt már pontosan soha nem tudhatjuk meg, de miután elkészült a jegyzőkönyv, és a jól végzett államosítási munka után a bizottság eltávozott, a lelkész igyekezett rendet rakni az összekevert iratok között, felismervén a valós helyzetet így kiáltott a feleségének:

– „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” – Úgy összekevertünk mindent, hogy tévedésből nem a kultúrházat, hanem a papilakot államosítottuk el!

Ezért tudta 1989 után elsőként a zajzoni egyházközség ismét tulajdonába venni a jogilag el nem államosított kultúrházat.