Mennyi az annyi?

            Az érmelléki, áldott fekete föld, történetünk idején is ugyanazt az arcát mutatta, mint már jó ideje (az 1960-as évek derekán sorra zárta a bőséges éveket az ottományi M.T.Sz. – volt év, amikor megyei rekordot döntött a búzatermés – és nem csak papíron).

            A dúsan termő búzaföldek letakarítása után, a kor szokása szerint az alföldi traktoristákat elküldték „kölcsönbe” a megye távolabb eső hegyi falvaiba, hogy segítsenek be az ottani aratásba is. Ez a gyakorlat is hozzátartozott az akkori díjnyertes ötletek sorához:

hegyvidéken búzát termeszteni, arató-cséplőgépeket olykor száz kilométerre utaztatni, gépészeket családjaiktól néha hetekig elszakítani stb.

            Történetünk főszereplője, Soltész Mihály is így tartott távoli ideiglenes munkahelye felé, nem tudva mi vár rá. Az ottományi gépész-különítmény megérkezése után, elfoglalva éjjeli szállását, igyekezett felkészülni a másnapi „rohamra”. Itt már megtudták az újoncok is, hogy itt is ugyanúgy működik minden, mint otthon. (A téesz-tagok osztaléka itt is kevés volt, ezért rá voltak kényszerítve, hogy lopjanak az általuk és a saját földjeiken termelt javakból, terményekből, József Attilát parafrazálva: kis szatyrocskájukban hazavitték.)

            Hajnalban indult az aratás, akadálytalanul haladt a munka, látszólag, mert az eredmény elég soványnak mutatkozott. Délre alig gyűlt egy kis búza a cséplőgép tárolójába. Ekkor újabb fejlemények álltak elő. A helybeliek mintha megérezték volna, hogy lehet próbálkozni, kezdtek megjelenni a gépek körül, ki szütyővel, ki zsákkal. Néhány pakk „Marosesti” és „Kárpáci” volt a csere-árú. Volt köztük olyan is, aki a kollektiv-elnök „nyámja”-ként követelte a jussát. Mindenkinek adni kellett.

            Egyszer csak egy hivatalos képű, nagyhangú ember állította meg hősünket, lekiabálva egylovas kocsijáról.

-         Mennyi búza van a bunkerben? – kérdezte.

Vakarhatta a fejét Misi bácsi, hogy mit feleljen, mert kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ismeri az igazságot. Mihály már régóta nem tudta követni, kinek mennyit adott, mennyi volt, mennyi maradt.

            Gyorsan fény derült a kérdező kilétére, ő volt a helyi milicista, aki már jó ideje figyelte a történéseket. Erre Soltész hirtelen leizzadt, - már látta magát, ahogy készítik a „csíkos öltönyt” számára – mire a kérdező egy zsákot húzott elő. No de mekkorát? Megtöltve kilógott a két vége a bricska oldalain…