Csócseszku elvtársat ha látogatásba jött várni kellett, nemcsak a magasabbrendű tisztviselőknek, előljáróknak, hanem sokszor nekünk diákoknak is.

Egy ilyen hűvös tavaszi napon , virággal a kezünkben, felsorakozva az út mentén, vártuk az ország első emberét. Gyakori szokás szerint akkor is késett: órákat. Érthető volt, hogyisne. Még sok demokrácia váltogatta egymást amíg megjelentek az első mobil "téglafonok". 

Lassan kezdtük megunni a várakozást, és mind hangosabbakká váltunk. Közben az idő is picit melegedett, és már-már a Brown féle mozgás is érvényesült közöttünk. Ekkor kezdett "mesemondó" Elemér osztálytársunknak olvadozni a nyelve. Mindenki szerette hallgatni eredeti meséit édesapjáról. Elemér szerint apja hősiesen építi a szocializmust. Most éppen a Transzfogarason dolgozik mint sofőr, akinek nagy felelősség nyomja a vállát, sok ember életéért felelős.

A család valahonnan ideköltözött hozzánk. A rossz nyelvek szerint, apját elzárták, baleset miatt ült a börtönben. De valamiféle tiszteletből sosem beszéltünk erről. Hagytuk szórakoztasson meséivel. Ezeket állítólagosan apja leveleiből merítette.

Szóval ha elkezdett mesélni, lasan csend lett körülötte, és mindenki kiváncsian hallgatta. A viccek is ömlöttek belőle. Jópofa hazugságait úgy adta elő, hogy sokszor el is hittük. Vagy legalábbis el akartuk hinni neki. Ha rákérdeztünk:

- Te az tényleg úgy volt?

- Hisz tudjátok: kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot - volt a válasza.

"Apám most fenn dolgozik a Transzfogarason - kezdte. A legnehezebb szakaszon munkálkodnak - mesélte - ott ahol rengeteget kacskaringózik az út. Ez már a legfelső útszakasz a Fogarasi havasok sziklásabb és meredekebb északi oldalán.  Nem egy-két ember halt már meg ott. Óriás Tátrákkal hordják a köveket sorban mint a hangyák. Apám az embereket szállítja a vízeséstől fel a Bâlea tóhoz. Felelős munka, nem kutyaf...üle. Éjjel indulnak még sötétben, mint a serpák az Everestre. Mert mire vírrad, fenn kell lenni a tónál. A kocsik egymáshoz közel haladtak, közben a köd is hol sűrűn leereszkedett, hol meg fel-fellebbent a szemük előtt. Jöttek a hajtű-kanyarok. Apám annyira figyelt, hogy az orra szinte rátapadt a szélvédőre, nehogy nekimenjen az előtte haladónak, de le se maradjon tőle. Hát egyszer, amikor már pirkadni kezdett, a ködfoszlányok közt kezdi kibetűzni az előtte levő rendszámot. Valami furcsa érzése volt, mintha valami sejtelmes dolgot látna. Akkor eszmélt rá, hogy a saját remorkájának a rendszámát látja. Atyaságos Úristen, ilyen kanyart még nem vettem be mondta."

Ezt mi sem vesszük be gondoltuk, de jót nevettünk rajta.

Figyelem jön egy repülő... kiáltotta valaki. Erre valamennyien felkaptuk a fejünket az eget kémlelve a burrogó hang irányába.

- De nem "prezidenciális! Szól fitymálóan Elemér.

- Hát azt te honnan tudod?

- Hát onnan, hogy előtte nincsenek motorbiciklik.

Eközben az úton lassan egy ganyés parasztszekér haladt át. Rajta az öreg Karcsi bácsi. Az öreget utáltuk. A kertje a focipálya melett volt, és soha nem adta vissza a labdát ha netán a kertjébe rugtuk. Mindég fenyegetőzött, szitkozódott.

Elemér odakiállt:

- Mit csinál Karcsi bácsi?

- Hányom a ganyét.

- Hát mi a fenét evett?

Nagyot röhögtünk ezen is.

Valohogy ösztönösen, és mégis mintha parancsszóra történt volna: a gyerekek a már kókadozó virágokat a szekérre dobták.

Akkor csak gondolatban mondogattuk: mindegy melyik ganyéra dobtuk őket.