Nagyapóm híres volt tréfáiról. Az 1980-as években, a szövetkezeti boltban nem igazán lehetett vásárolni, az öreg Pányánál a kenyér mellé halat kellett venni. Nem volt semmi a polcokon, de a szüleim még emlegetik a süvegcukrot amit baltával törtek. A nagyapám árut hordott Pányához, vagyis a halat ő szállította a mindennapi kenyér mellé.

Egyik nap, mikor már a falu is egyre inkább háborgott a túl sok hal miatt (nem halevők a kalotaszegiek ma sem), a nagyapám, aki egy háromkerekű fedett motorétával járt, gondolta megvicceli a helyi boltost.

Megkérte az amúgy is mindenre kapható cimboráját, Tyúkhúst - akivel előzőleg már előre koccintottak -, hogy feküdjön be a csomagtartóba, hisz pityókásan könnyebb szállítani.

A cimbora nem habozott, bemászott a motorétába és elindultak az üzlethez. Pánya már várta az árut, ami sajnos hamar piacára lelt, ha kellett ha nem.

Nagyapóm széles vigyorral érkezett.

- Te Pánya ma nem halat hoztam! Adjon Isten! - üdvözölte a boltost.

- Mit te András? - kérdezte az öreg.

- Tyúkhúst!

- Persze, hát én olyat három éve nem láttam csak az udvaron, meg a vasárnapi levesbe! - elpirult miközben csóválta a fejét Pánya, hátratolva sapkáját. - András te megint sokat ittál.

- Jól van Pánya, bíztatta nagyapó, hát akkor fogadjunk! Én ma neked tyúkhúst hoztam, ha hazudok én fizetem az áldomást rá, ha igazam van te!

- Ha azt hoztál, örömmel fizetek! - dörzsölte tenyerét a boltos boldogan, mert már neki is elege volt a sopánkodásokból.

A nagyapám kinyitotta az ajtót, ahonnan Tyúkhús tápászkodott elé. A nevetés nem maradhatott el, és Pánya kínkeservesen savanyú mosollyal kénytelen volt áldomást fizetni nagyapómnak és árujának is.

Biz, kutya nehéz úgy hazudni ha az ember nem ismeri az igazságot.

U.I. Az igazság pedig az, hogy az aranykorszakban volt kisbetüvel írt tyúkhús pult alatt, csak nem mindenkinek.

Vajon nagyapónak kellett volna elpirulnia?