Ma is közszájon forgó, anekdótának is beillő igaz történetünk röviddel azután történt, amikor a negyvenes évek határigazítása alkalmából az illetékesek úgy húzták meg a választóvonalat Lisznyó után, hogy a Bodzai hegyek alján fekvő színmagyar lakosságú Bikfalva község román részre került. Ezt megtudván az atyafiak békétlenkedtek, hogy ez sehogy sincs jól, valamit tenni kéne...Összedugták a fejüket tanácskozásra, aztán éjjel megfogták a határjelző követ és átvitték Bikfalva Dobolló felőli végére. A turpisságot senki sem vette észre, így sikerült az innenső oldalon maradniuk. No, nem sokáig, mert aztán rövidesen egész Erdély román fennhatóság alá került.

Történt aztán, a népi demokrácia éveinek kezdetén, hogy a szomszédos Dobolló falu lakossága annyira felszaporodott, hogy egyszer csak kicsi lett neki a temető. Mit tegyenek, ha nincs hová temetkezni? Tanakodtak, majd döntöttek: Induljon el egy küldöttség a rajonhoz földterületet kérni. Úgy is lett.

Útjukba esett Bikfalván a Zsigmond kocsma, s mivel a hosszú úton amúgy is elfáradtak, megszomjaztak, betértek hát egy italra. A kocsmáros, jó kereskedő lévén, közéjük ült, töltögette a jóféle szilvapálinkát, és kikérdezte, hogy mi járatban vannak. Elmondták az atyafiak, hogy nincs már hová temetkezniük és földterületet mennek kérni a rajontól.Erre a kocsmáros huncutul mosolyogva pödört egyet bajuszán, majd azt mondta: Egyet se menjenek kigyelmetek olyan messze, adok én egy hektár jó földet az enyémből!

Örültek az atyafiak, hogy megbízatásuk ilyen hamar jó fordulatot vett, s megkönnyebbülve, egyezkedés közben egyre sűrűbben nézegetve a poharak aljára, emelkedettebb lett a hangulat is. Aztán, mikor indultak volna hazafelé, búcsúzáskor még egyszer utoljára megkérdezték:

-No, domnule Zsigmond, akkor, ugye, számíthatunk arra a hektár jó földre?

Mire a kocsmáros azt válaszolta:

-Hogyne, amit megmondtam, azt megmondtam. Csak aztán igyekezzetek kigyelmetek hamar eltemetkezni, mert a tavaszon fel szeretném szántani!